Traumák
Minden gyermekként kezdődött.
Egy kép kristály tisztán előttem van. Ülök a tükör előtt egy szék alatt. Egyedül érzem magam. Szeretetre vágyom és arra, hogy foglalkozzanak velem.
Apu
Én lekéstem a családi idillt. Videón látom, ahogyan az 5 évvel idősebb nővérem, anyukám és apukám nagyon boldogok. Magamról is van pár felvétel apuval, amit mindig könnyes szemmel néztem. De valós emlékem alig van róla, hiszen 3 éves koromban Anyuval elköltöztünk a Mamához. Apukám ivott. Önpusztító életmódot folytatott, nem igazán foglalkozott a fájdalommal, vagy az adósságokkal, amit ezzel a családjának okozott. Mindig is ambivalens érzelmek fűztek hozzá. Ritkán találkoztunk, az utolsó pár évben egyáltalán nem beszéltem vele. A nővérem és közte nagyon erős kapocs volt. Ő apás volt, én pedig anyás. Életem legrémesebb hajnalán elvesztettem a nővérem és pontosan ezen a napon apukám kómába esett. A két esemény egymástól teljesen független. Majd mikor felébredt apu, egy ideig nem emlékezett semmire. Szerettem volna rendezni vele a kapcsolatom, de addig vártam az alkalomra, még kaptam egy hívást és megtudtam, hogy Apu elment...
A nővérem
Nem lehet leírni azt az érzést, amikor van egy testvéred, akivel tudod, hogy életed végéig ott lesztek egymásnak. Akivel fogjuk egymást kezét akkor is, amikor a szeretteink már elmentek. Olyan jó nagynénje leszek a gyermekeinek, mint amilyen jó nagynéném nekem is van. A nővérem nagyon különleges volt. Végtelen szeretet és pozitív energia sugárzott belőle. Azonban általános iskolában rossz társaságba keveredett, elindult egy lejtőn. Előkerült az alkohol és a drog. Borderline személyiségzavart állapítottak meg nála.
Végig követtem ezt az önpusztító életmódját, melynek következtében viharos mindennapjaink voltak otthon. Muszáj kihangsúlyoznom, hogy engem mindig is óvott minden káros szertől. Huszonéves korában már sokat javult az állapota, de a drogok és egy mérgező párkapcsolat felülkerekedett rajta. 2014 áprilisában pont úgy mint apukámat, tragikus módon egyik napról a másikra elveszítettem.
A nagymamám elvesztése volt a legnehezebb az elmúlt időszakban. Amióta az eszemet tudom Anyuval, a Nagyival és a Nővéremmel éltem. A legtöbb időt a mamával töltöttem. Ő a nagybetűs nagyi. Szegénykémhez sem volt túl kegyes a sors úgy, ahogyan édesanyámhoz sem. Igazából egymás támaszai voltunk és mikor nyugalom volt, akkor végtelenül hálás voltam a mi kis négyesünkért :) Nem sokkal a nővérem elvesztése után kiderült, hogy a mama demens. Nem egyszerű sem a hozzátartozóknak sem pedig annak, aki szenved a demenciától. 2021 áprilisában ő is elment. De Ő a karjaimban. Talán a legnehezebb volt végignézni, ahogyan elmegy. De végtelenül hálás vagyok, hogy ez megadatott Nekem és nem volt egyedül, mert ott lehettünk Vele az utolsó perceiben.